83 november 20-án születtem, bár igazából valószínűleg decemberben kellett volna, csakhát akkor még akkor kellett születni mikor a doki éppen dolgozott. A szülést ezért beindították, anyám többször elájult közben és utána is, és mikor a vákumozás után megtudta, hogy lány vagyok sírvafakadt, mert az első gondolata az volt, hogy ezt a szenvedést nekem is át kell majd egyszer élnem. Az akkori védőnői utasítás alapján nap közben szigorúan 3 óránként szoptatott, közvetlenül utána levetkőztetett és megmért, éjjel pedig csak teát kaptam, így állandóan éhes voltam és sírtam, képtelen voltam egyedül elaludni a kiságyban – szerintem éhes voltam, állandóan. Mostmár ő is így gondolja Teje nem volt túl sok. A nagyanyám kellett ahhoz, hogy szembe merjen szegülni az irányelvekkel, hiszen a mama idejében nem volt még kiságy meg gyerekszoba meg mérleg meg tea, a gyerek ha nyikkant, enni kapott, és minden rendben is volt. A mama az érkezése utáni második napig bírta ezt az eszetlenséget, aztán “ellenállásra” buzdította anyámat: onnantól pl nem méregetett minden evés után, de komolyabb változásokat nem mert bevezetni. Így az én terhességem során anyám többet stresszelt a csecsemőgondozás miatt, mint én, ebben biztos vagyok. A mai napig el van képedve, hogy a kisfiam nem sír, milyen sokszor eszik
, és hogy milyen kiegyensúlyozott. Hetente morfondírozik azon, hogy én aztán egyáltalán nem ilyen voltam…azt hiszem, nagyon bánja
Szóval ő ezzel a háttérrel futott neki a szülésnek, én meg azzal, hogy ez az egész a legtermészetesebb dolog a világon, ezért kétségem sincs, hogy menni fog!…
Én szombatról vasárnapra virradóan, ügyeletben szültem. A kicsi már a szülőszobán mellre került és ügyesen csinálta a dolgát, tejem nyilvan akkor még nem volt. Vasárnap hajnal 5-kor kiadták a csecsemősök, és onnantól 3 óránként mellre került, de rosszul, így mire hétfő délelőtt elért hozzánk a védőnő, már mindkét mellem szét volt gyepálva de cserébe beton keménységű volt, és a mellbimbóm kisimult. Szoptatni minimálisat tudtam maximális fájdalom mellett, pótolni kellett, minden etetéstől rettegve sírtam, mert a kicsi egyre éhesebb volt, a mellem egyre jobban fájt, előrelépés pedig nem volt, csak egy éhes besárgult kisbaba, akinek a legalapvetőbb szükségletét sem tudtam biztosítani. Nyilván a hormonok is tomboltak bennem, de folyamatosan az pörgött az agyamban, hogy kórházi segítség nélkül nem is tudnám életben tartani és ebbe a gondolatba teljesen belehajszoltam magam. El voltam veszve: teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, rettegtem az etetés fájdalmának gondolatától miközben semmi mást nem szerettem volna jobban mint anyatejjel táplálni a kisfiam. Szoptatás közben némán sikítottam és potyogtak a könnyeim, két szoptatás között a fal felé fordulva sírtam, de csináltam.
A hazaengedés után másnap találkoztunk Ildivel.
Azonnal megtanított fejni, mellgyulladást csökkenteni, bimbóvédőt szakszerűen feltenni, vajdugót kikezelni, szoptatni úgy hogy azt fizikailag is lehessen bírni. A segítségével estére felélénkítettük a gyereket mert a kiszáradás közelében volt már, enerváltan, aluszékonyan. Kb két nap múlva rendeződött a helyzetünk. Mentálisan is helyrerakott: elmondta, hogy nem azonnal fog minden megoldódni, lépésenként kell haladni, és idővel minden jóra fordul. Fejben is összeszedtem magam, minden csepp tejet komoly előrelépésnek tekintettem. Ha Ildi nem látta volna a kicsit nekünk valószínűleg fel sem tűnt volna még egy ideig hogy rossz az irány: biztosak voltunk benne, hogy csak olyan jokat alszik, hogy alig lehet felébreszteni, miközben igazából éppen sárgult és kezdett kiszáradni. Anyukám, bár végig mellettem volt és mindenben segített, szintén nagyon hálás volt a szakszerű, ellentmondást nem tűrő, határozott segítségnek. Neki is könnyebb volt, hogy valaki naprakész információkat és útmutatást adott, ami láthatóan azonnal működött is, így sok stresszt vett le Ildi róla is. Az egész őrületes lejtmenet két nap alatt normalizálódott, és minden szoptatással egyre jobban közelítettem a fejemben korábban megálmodott képhez. A mellem kb egy hónap alatt jött rendbe, akkor tudtam elhagyni a bimbóvédőt. A kisfiam azóta is gyönyörűen fejlődik, igény szerint van szoptatva. Az erős tejleadó reflex miatt ugyan néha kap cumit a komfortcumizáshoz, de ezzel sem alakult ki soha semmilyen probléma, és nem lett sem ebből, sem a bimbóvédőből gond.
Ildivel a személyes látogatása után telefonon, viberen, emailben és messengeren is tartottuk a kapcsolatot. Ha kérdésem volt, megkereshettem, és a válaszai sokkal részletesebben és személyreszabottabbak voltak, mint amit az interneten olvastam az adott témáról. Bátran ajánlom Ildit akár szülés előtt, akár szülés után mindenkinek. Számomra a leghasznosabb “babakelengye” ajándék lett volna egy korai felkészítés, hogy az első hónap döcögősségét elkerülhessem. Sosem értettem korábban, hogy miért áradoznak a szoptatásról, inkább racionális dolognak tartottam és végtelenül praktikusnak. Most viszont már érzem, hogy mennyire egymásra hangol minket a kicsivel: beleszeretsz a szuszogasaiba, a jóllakott sóhajtásokba, a tipikus mozdulataiba. Tudom, hogy számára is nyugtató, kiismertem az egész koreográfiáját. Az pedig leírhatatlan élmény amikor a cici mögé bújva fülig érő mosollyal keresi a tekinteted és íncselkedik 4 hónaposan. Ezeket Ildi nélkül nem tapasztalhattam volna meg. Örökre hálás leszek érte, és mindenkinek kívánom, hogy megélhesse ezt.
Szendy Szilvi.
